Milyen is az élet – miután megtudod hogy beteg vagy

2013 június 6. | Szerző: Bosszantó skorpió |

Mivel azért indítottam ezt a blogot, hogy a magam baján keresztül másokon segíthessek – akár más betegségben szenvedőknek is – ezért próbálom úgy láttatni a dolgokat, mint ahogy engem ért a dolog, mikor tiniként szembesültem azzal, hogy beteg vagyok.

Próbáltam pozitívan felfogni a dolgot: nem látszik rajtam hogy beteg vagyok. Azaz ha nem mondom el senkinek, nem is látják rajtam. Az első években a gyógyszereimet is elég jól eltalálták, kisrohamaim is ritkán voltak. De mint már korábban írtam, ezek is úgy zajlanak, hogy aki nem ismer engem (vagy ezt a betegséget), legtöbbször észre sem veszi vagy nem gondol semmi rosszra.

Persze mikor már középiskolásként elkezdtünk bulizni járni a csajok itták a gin-tonicot én meg a gyömbért. Szóval nem mesélhetek szaftos bulis dolgokról, hogy na, fiatalon buliban, szilveszterkor “becsiccsentettünk”.

A gyógyszerek mellett ugye szigorúan tilos alkoholt fogyasztani. Pláne nem erőset. Nem mondom, hogy a szilveszteri gyümöcsös bóléból nem ettem sosem, vagy ilyesmi… Bár anyu sokszor figyelt hogy legyen alkoholmentes is. Egy nyári este a Balaton parton ha koktéloztunk a barátnőimmel, szerintetek ki vette észre hogy az enyém alkoholmentes? Senki. Amúgy is azt vallom, aki csak akkor érzi jól magát ha megiszik némi szeszt, az már régen rossz.

Diákként a munkaszerzésben adódtak próblémák ebből, de persze találtunk azért mindig olyan diákmunkát, ahol tudtam én is dolgozni. Itt vagy nem volt kötelező orvosi vizsgálat és nem is kérdezték hogy van-e betegségünk. Barátnőim voltak olyan rendesek hogy velem tartottak, tehát általában hárman, négyen voltunk nagyon jó barátok és mindenhova együtt mentünk. Ha nyáron nyaralni akartunk, akkor előtte nyári munka, ahova szintén együtt mentünk. Volt ez sok minden takarítás a főiskola kollégiumában,  süteménygyár, ahol az elkészült süteményeket kellett csomagolnunk. A sütőasszonyok “anyáskodtak” felettünk, diákok felett, a frissen kisült sütiből ehettünk ha főnök nem látta… 🙂 A selejtet pedig olcsón megvehettük félkilós csomagolásban. Megpakolt szatyrokkal jöttem haza, anyu azóta is emlegeti, mert a munkahelyére is hordta be a babapiskótát….

Az ilyen helyeknek anyu is örült, mert tudta hogy nem vagyok egyedül és mindig van mellettem valaki ha baj történne.

Aztán a következő nehéz lépés iskola után a munkahelyszerzés volt. Első munkahelyemen nem igazán a szakmámban tudtam elhelyezkedni, de mivel gyors- és gépírást is tanultam, nagyon jól tudok gépelni. Itt pedig ez volt a lényeg. A felvételin egy szöveget raktak elém, hogy írjam le, a csaj meg stopperolta…. Állítólag én voltam a leggyorsabb és hibátlanul gépeltem, de ezt már később, a munkatársak mondták el. Persze egyáltalán örültem hogy sikerült munkát találnom. Nem fizettek agyon, de nagyon jó kis csapat jött össze. Jó, az elején minden új embert kikezdenek, erre számítani lehetett. De aztán mikor már nem találnak rajta fogást, akkor békén hagyják. Meg mivel hasonló korúak voltunk, mindannyian huszonévesek, ugyanaz volt a téma mindig. Később már közös kirándulásokat, nyaralásokat csináltunk, sőt, azóta is tartjuk a kapcsolatot. Pedig ennek már kb 15 éve.

Természetesen itt sem árultam el a betegségemet, sőt, abban az időben, 2000 környékén még talán annyira nem is volt kötelező minden cégnél az orvosi vizsgálat. Na, nem mintha kiderült volna akkor nem végezhettem volna azt a munkát, mert számítógépes munkát végzek most is, az is az volt. Irodai munkára alkalmas vagyok, nem olyan súlyos az állapotom. Jelenleg.

Jó pár év telt el szerencsére “békében és nyugalomban” viszonylag, úgy, hogy éltem a szokásos immár megszokott életemet a gyógyszerekkel, évi néhány kisrohammal. Mindez nem is zavart volna, ha aztán egy évvel ezelőtt nem áll be változás az állapotomban…

De legközelebb kicsit az orvosok és az egészségügy szemszögéből is szeretnék írni, hogy ott hogy viszonyultak a betegségemhez.

folyt.köv.